Határok nélkül

2010 november 22. | Szerző: Firefly90

 Néha
totál hülyének érzem magam… Mint egy naiv kamaszlány… Talán akkor
komolyabb voltam? Lehet. Nem értem magamat. Boldognak kéne lennem,
hiszen szeretek valakit, aki viszontszeret, akivel nagyon jól megértjük
egymást, akivel nagyon jó együtt lenni… Mégis boldogtalan vagyok.

Hogy
miért? Mert tudom, hogy ennek semmi jövője. Mert nem hagyhatom itt az
életemet Budapesten, és ő sem hagyhatja ott Szerbiában…

Minden
úgy történt, mint valami nyálas filmben. Már egy órája várt rám
Szegeden a vasútállomáson, pedig tudta, mikor ér be a vonatom, és nem
késett… Amikor megérkeztem hozzá, elkezdtünk filmet nézni, meg
iszogatni… Ezzel semmi baj nincs, elvégre bulinak indult az egész,
pajzán tartalmú beszélgetéseink ellenére… 🙂 Éreztem, hogy kezdek
kicsit spicces lenni, jó, akkor átmentünk cigizni a másik szobába, ahol
iszonyat hideg volt, mert ugye, az ablak nyitva kellett legyen, hogy
kimenjen a füst. Úgyhogy be is takart, hogy ne fázzak. 🙂 Micsoda lovag!
🙂 Aztán amikor észbe kaptam, már a combján volt a kezem, ő meg
átölelt… Nem tudom ki kezdte az egészet, de aztán ő is észbe kapott.
El akartam venni a kezem, ő meg visszarakta. 🙂 Összenézés, röhögés,
aztán valahogy nem tudtam levenni róla a szemem… Megcsókolt. Aztán még
egyszer. Aztán még egyszer… Tudtam, hogy mi lesz ebből. Ő is tudta.
Úgyhogy visszamentünk a szobájába, de nem néztük tovább a filmet… Az
ágyon folytattuk, onnan, ahol az előbb abbahagytuk, csak egyre kevesebb
ruhában…

Hát igen, megtörtént, lefeküdtem vele… Nem egyszer, nem kétszer…

Csodálatos
volt az a pár nap együtt. De sajnos szombaton haza kellett jönnöm.
Reggel, amikor felébredtem, majdnem elsírtam magam. Vége, ennyi volt,
hazamegyek, és ki tudja, mikor látom őt megint… Aztán persze
megvigasztalt, ahogy kell… És tudtam, hogy lesz folytatás…